Írásaim

Egy nap a padon (Megtörtént esemény)

Átlagos napnak indult ez a nap is, úgy, mint a többi. Reggeli ébredés, evés-ivás és felöltözés. Korán volt még olyan hét-nyolc óra körül, de én valamiért nem tudtam aludni. Később Ő is felkelt. Eleinte mindig együtt, majd külön keltünk. Nem gondoltam még akkor, hogy ez a nap más lesz, hisz az elején még semmi baj nem történt. Kilenc-tíz óra között lehetett valahol, amikor veszekedtünk. Hogy min?! Már nem tudom. Nem is lényeges, sok mindent lehetett az oka, ez vagy éppen az. Mire észbe kaptam már bezárult magam mögött az ajtó és útnak eredtem. Egyedül mentem, Ő nem jött. Magányra vágytam, így senki sem tudta hova megyek, és hol leszek. Először még magam sem tudtam, csak sétáltam előre, ahogy az út vezetett. Kikapcsoltam a telefont, így nem tudott elérni senki, főleg nem Ő. Elbújtam a világ elől, úgy éreztem abban a pillanatban ezt kell tennem. Messzire azonban nem jutottam, leültem az első padra, mi utamba akadt. Ez nem egy közönséges pad volt, jelentőséggel bírt. Egy átlagos embernek nem jelentett többet egy faülőkénél, nekem viszont annál többet. A hely ismerős volt számomra, nagyon is. Az első találkozásunk helyszíne, ami később törzshelyünkké vált. Itt történt meg az első csók! Itt ragadtam tehát és nosztalgiáztam a régi szép emlékeken, majd eltűnődtem valami máson. – Hogy jutottunk el ideáig! Hisz minden olyan szépen indult- Majd más gondolatok jöttek elő, sőt már-már kérdésekké fogalmazódtak- Mi is az élet célja? A világ értelme? – Az agyam pörgött-forgót, mint egy fogaskerék mi megállni szüntelennek látszik. Időt nem tudtam, hisz órám nem volt, de már tizenegy körül lehetett. Tudat alatt vártam majd hogy keresni fog, utánam jön. Örültem volna neki, de mindhiába. Gondolataim kezdtek másra terelődni, de vissza-vissza tértek a leányra. Unalmam és képzeletem összefonódtak szinte nem lehetet őket elválasztani. Próbáltam másra koncentrálni figyelemelterelés gyanánt, sikertelenül. Minden rá emlékeztetett, mindenről Ő jutott eszembe. Bámultam a lábam közt izgő-mozgó hangyákat, kik nyüzsögtek fel s alá, elemózsiát gyűjtve. Felnéztem az Égre, ahol a madarak repkedtek. Róluk a szabadság és a kötetlenség jutott eszembe, ezt szimbolizálta legalábbis számomra. És másnak mit jelenthetnek? Nem foglalkoztam ezzel. Visszatértem a madarakra, azok tetszetek nekem, igen, talán ez lesz az én új célom, a szabadság és a kötetlenség. Nem szerettem a kötöttséget, mikor valaki megmondja, mit kell tennem, mikor és miért! Ő ilyen volt sajnos. Fojtogatott a szerelme. Én nem éreztem volna szintúgy? Nekem is meg kellett volna fojtanom Őt a szerelmemmel? Maradjunk a madaraknál, az jobb téma, ettől már megfájdult a fejem. Irigykedtem rájuk, amiért oda szállhatnak, ahova akarnak, azt tehetnek, amit csak szeretnének. Nem függnek senkitől és semmitől, nem szab határt nekik más maximum az élet. Szerettem volna én is madár lenni és elrepülni a gondjaim elől vagy hangya és eldugni bajaim jó mélyre a föld alá. Hiába, hisz a probléma, attól még megmarad, ha nem veszek tudomást róla is. Eszem járását egy illat törte meg, mit orrom rögtön észlelt. Körülnéztem és láttam egyik bérház ablaka nyitva, onnan jöhet az illatforrás. Hm, almás pite lehetett, ha érzékeim nem csalnak. Igaz én nem annyira szeretem, Ő viszont igen. Hol van már? Tettem fel magamba a kérdést. És mennyi lehet az idő? Szerintem dél. Válaszoltam önmagam feltett kérdésre, mit a déli harangszó meg is erősített. Már kezdtem éhes lenni, főleg a környező házak ablakából érződő finom, készülő ételek illata miatt. A nyál is kicsordult számból, de nem adtam fel, ha éhesen is, de vártam. Nem sokkal később egy női magas sarkú kopogására lettem figyelmes. Felkaptam fejem és megörültem, ez Ő, biztosan Ő. Végre megtalált. Nagy örömömet szomorúság váltotta fel, amint odanéztem. Ez nem Ő, egy idegen volt. Vajon nem tudja hol lehettek? Nem sejti itt ülök, és rá várok? Vagy nem is keres? Nem értem. Kámpicsorodtam el. Néha úgy éreztem, mintha az idő fogságában lennék, hol lassabban, hol gyorsabban teltek az órák. Nem tudtam melyiknek örüljek jobban. Féltem besötétedik lassan, és Ő még sehol. Érzékeim szerint tizenhárom is elmúlhatott. Minden bajom volt már, hol fáztam, hol melegem volt. Játszadozott velem az időjárás is, már csak az kellett volna, hogy essen. Nem úgy öltöztem. Nap is bújócskázott velem, én viszont nem hagytam magam, kihasználva kényelmetlen pozícióm követtem azt. Nem volt mindig eredményes ez a játszma. 1-0 a Napnak. Aj, már tizenkét óra is van, róla azonban semmi hír. Akárki erre jött azt hittem Ő, végül csalódnom kellett. Egy két járókelő férfi, nő, gyerek, kiket felém vetett a sors, sajnos egyik sem felelt meg az elvárásomnak. Feladtam és bekapcsoltam a telefonom, már kerek tizenötöt ütött az óra, de Őt mintha a Föld nyelte volna el. Hát úgy tűnik nem fog megtalálni, eszébe sincs idejönnie.  Én fordított esetbe itt keresném először, de hát az én vagyok. Az idő telt és múlt tizenhat-tizenhét-tizennyolc, de semmi változás. Eközben gondoltam a múltra, jelenre és jövőre. A szépre, jóra, megtett és meg nem tett dolgokra. Kérdések fogalmazódtak meg bennem, választ azonban nem kaptam. Megválaszolatlan maradt minden, mire választ vártam. Vége! Büszkeségem is oda, amint ránéztem telefonomra és se egy üzenet, se egy hívás, felálltam a padról és elballagtam. Egy kérdés viszont, mai napig bennem van, ha rá várok még most is ott ülnék? Megtalált volna vagy felőle meg is őszülhettem volna a közös helyünkön? Csak nekem jelentett ez a hely oly sokat?!

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat